Rossz gyerekek márpedig nincsenek, csak nem megfelelő neveltetés. Vannak magatartászavarok, vannak agresszívan viselkedő gyermekek, de viselkedésük soha nem természetükből fakad, s bármit is észlelünk a gyermekkel kapcsolatban, megváltoztatható, de semmiképpen sem akkor, ha megbélyegezzük rossz gyereknek, hiperaktívnak vagy alulteljesítőnek. A címkék nem segítenek, inkább csak megszilárdítják az adott helyzetet, vagy úgy is mondhatnánk, hogy önbeteljesítő jóslatként működnek.

Az osztálytermi gyakorlatban meglehetősen gyakran tapasztalhatók az efféle megerősítések, amelyek aztán elindítják a növendéket egyfajta karrieren. Ha például gyakran hívjuk őket csibésznek vagy haszontalannak, könnyen előfordulhat, hogy az olyan gyerekek társaságát fogja keresni, akikkel osztozni tud ezekben a bélyegekben. Mindenkinek szüksége van arra, hogy hozzájuk hasonlók társaságában mozogjon, hiszen ez biztonságot nyújt, biztos vonatkoztatási pontot jelent. Azért keressük mások társaságát, hogy velük együtt szerezzünk olyan tapasztalatokat, amelyeket lépten-nyomon beépítünk identitástudatunkba. Az tehát, hogy az iskolás kikkel lóg, arról árulkodik, hogy mi, pedagógusok, milyen „osztályba” soroltuk őt, s egy idő után ezekből az „osztályokból”, „kasztokból” már nehezebb kimozdítani a gyerekeket. Éppen ezért kellene óvatosan bánni a megbélyegzéssel, mert azzal mintegy már előre kasztosítjuk a társadalmat. Sőt, vannak olyanok is, többek között Rudolf Steiner, Vekerdy Tamás, Fóti Péter és John Holt, akik szerint egyáltalán nem volna szabad még érdemjegyeket sem adni a gyerekeknek, s egyáltalán nem volna szabad építeni a negatív és pozitív megerősítések rendszerére.

Albert Anker: Alvó fiú

Vitatható ugyan, hogy mennyire lehet megvalósítani az indirekt irányítást a pedagógia gyakorlatában, mindenesetre az bizonyos, hogy az osztálytermi munka során nyitott kommunikációt kellene alkalmazni. Ez végső soron azt jelenti, hogy az utasítások, a tiltások, a parancsok és a megbélyegzések rendszere helyett a növendéknek perspektívát kell nyitni, rá kell mutatni, hogy milyen lehetőségei vannak a helyes viselkedésre, s hogy erre lehetősége nyíljon, feladatokat kell számára adni, olyan feladatokat, amelyekben ki tudja fejteni aktivitásra irányuló természetes igényét.

A pedagógusnak mindenekelőtt az a feladata, hogy a gyermek személyisége felé nyisson, s nem a tananyag megtanítása a fő cél. A tanítás csak eszköz arra, hogy kiteljesítsük a gyermek személyiségét. Azonban ez a cél rögtön meghiúsulni látszik akkor, ha – részben a növekvő-tananyagmennyiség sürgetésének köszönhetően – túlságosan a tanításra összpontosítunk, s nem vesszük figyelembe, hogy a nevelés célja olyan egészséges embereket felnevelni, akikben nem fojtjuk el a természetes ösztönöket, hanem „megnemesítjük” azokat (vö. Ellen Key). A pszichoanalízis nevelésfelfogása is ráirányítja erre a figyelmet, hiszen a mélylélektani kutatások nyomán ma már tudjuk, hogy az elfojtott ösztönök „rossz kísértetekként” (ld. Bruno Bettelheim) képesek végigkövetni az ember életét, s befolyásolják a következő generáció felnevelését is. De hiába, mintha még ma is élne az a Szent Ágostontól való dogma, mely szerint az ösztön eredendően rossz, s ezért ki kell irtani. Éppen innen ered a „rossz gyerek” mítosza. Pedig ezt a mítoszt továbbvitte a protestáns-puritán etika is, s azok nyomán majd olyan grandiózus iskolapedagógiai koncepciók, mint amilyen a Herbart nevéhez fűződő pedagógiai ideál, a poroszos nevelés ideálja, amely szerint a gyermek „kis vademberként” jön világra, akinek „szilaj heveskedését” meg kell törni, s el kell vezetni őt a társadalmi állapoton keresztül a belső erkölcsi szabadság állapotáig.

Albert Edelfelt: Gyermekek kishajóval

Márpedig én nem hiszek ebben a mítoszban, de az ellenkezőjében sem. Az ösztön se nem jó, se nem rossz, de rajtunk, nevelőkön múlik, hogy milyen irányba halad. Mindenesetre az biztos, hogy a gyermeket nem a „hivatalos elvárások” felől kell megközelíteni, hanem a személyiségfejlődés természetes törvényszerűségei felől. A gyermek nem akkor gyermek, ha képes bizonyos szinten teljesíteni és képes csendben maradni minden egyes órán, hanem akkor, ha gyermekként viselkedik. A jó nevelés mércéje pedig nem az, hogy mennyire vagyunk képesek elvezetni egy bizonyos pedagógiai ideál mentén, a kívánt gyermekeszmény felé a gyermeket, hanem az, ha képesek vagyunk megtanítani őt arra, hogy miképp kell boldognak lenni a jelenben. A gyermek életében az élmények a legfontosabbak, nem pedig a mi elvárásaink, hiszen az élményekre fogja alapozni majd egész életét, annak minden tervével, minden értékével együtt.