Gyermek/kép

Gyermek/kép

Gyermekszemlélet a hellenisztikus nagyszobrászatban

2015. július 13. - Támba Renátó

A gyermekek megjelenítésének az ókori görög művészetben a kései klasszikus korig – Képhisodotos „Eiréné a gyermek Plútosszal” (Kr.e. 370 k.) és az ő fiának, Praxitelésznek „Hermész a gyermek Dionüszosszal”[1] (Kr.e. 330 k.) c. márványkompozíciójáig – nem igazán volt számottevő hagyománya. Ha mégis, amphorákon, freskókon találkozunk játszó, illetve testi fenyítés alatt álló gyermekekkel, mondani sem kell, gyermekietlen arányokkal, mintegy „miniatürizált felnőttként” ábrázolva a kicsiket. A klasszikus görög művészet jellemző típusa az idealizált atléta- és héroszábrázolás volt, s ennek kitüntetett jelentősége a pánhellén politeizmussal összefüggésben magyarázható. Ez a kor a görög városállamok kora, ahol egyén és közösség viszonya egyértelmű, s a tagolt birodalmat közösséggé éppen ezek az ideálok, nagy eszmények s ezekkel együtt a vallási színezetű állami célokat szolgáló olimpiai versenyek, illetve az Athéna istennő tiszteletére rendezett ünnepségek (Panathénaia) fűzték össze. Reprezentatív példái mindennek a kritioszi kurosz, majd a Dyskobolos (Myron) és a Dyrophoros (Polykleitos), amelyek jellemzői az összhang, az anatómiai hűség, illetve a nyugalom és mozgalmasság ellentétét kiegyensúlyozó kontraposzt-tartás. – Képhisodotos és Praxitelész – mint ahogy Timotheosz, Szkopasz és Lüszipposz is – azonban már lényegében egy új kor küszöbén alkottak, amit a „hellenizmus” kifejezés alatt összegezhetünk.

Hangszerén játszó Erósz

Kr.e. 338-ban Makedónia – II. Philipposz vezetésével – elfoglalta és egyesítette a görög poliszokat, Kr.e. 336-ban pedig az ő fia, az az I. Alexandrosz kerül trónra, aki később Iszokratész és Arisztotelész gondolataitól fűtve arra törekedett, hogy széles körben elterjessze a hellén civilizációt. Halálával azonban tábornokai összetűzésbe kerültek a birodalom feletti hatalomért, s a hellenizmus korszakát is innentől, Kr.e. 323-tól számítjuk.


Anya gyermekével

Innentől kezdve megbomlott a hellén társadalom egyensúlya: a poliszok lényegében elvesztették eredeti szerepüket s az ember hirtelen egy parányi részecskéje lett egy tőle függetlenül működő hatalmas gépezetnek, a nagy makedón birodalomnak. Általános szellemi bizonytalanság bontakozott ki és a művészet egyik neme sem a pánhellén politeizmus eszköze volt többé már, mint ahogy az építészetben sem az akropoliszok és szentélyek építkezéséé a főszerep.

A gyermek lovas (lüszipposzi minta)

Az arckifejezések és a mozdulatok, a tökéletes emberi alakok harmóniája, illetve a szoborkompozícióknak a kontraposzt-tartásból fakadó összhangja most eltűnik, s helyébe szenvedélyes, mozgalmas ábrázolásmód kerül. Ugyanígy válnak képlékennyé a nagy ideálok, mint a„kalokagathia” ideálja, s különös érdeklődés bontakozik ki a különféle társadalmi csoportok, életkorok, élethelyzetek irányába: nagy gyakorlattal ábrázolják a fájdalmat, a szenvedést, de ekkor válik kedvenc témává a gyermek is, annak valamilyen különös bájával: találkozunk tövishúzó fiúval, lovas gyermekkel, alvó és hangszeres Erósszal[2], illetve libával birkózó kisfiúval (Boéthosz, Kr.e. II. század, bronz eredeti római márványmásolata), de gyermekéről gondoskodó anyával is (pontosabban sokszor ezen, többnyire név nélkül maradt szobrok római márványmásolatával).

Alvó Erósz

A gyermekek elbűvölő ábrázolása arra enged következtetni, hogy környezetük számára fontosak voltak ezek a kisemberek, akik már nem „miniatürizált felnőttként” jelennek meg, mint ahogy a korai görög és ókori keleti ábrázolásokon láthatjuk, hanem gyermeki arányokkal, gyermeki mozdulatokkal és arckifejezésekkel megformált ártatlan teremtésként. Nemcsak nagyfokú anatómiai ismeretre, de különös kreativitásra és érzékenységre vall a csontok és izomzatok plasztikus megformálása: Boéthosz libás fiúalakján például a hurkás lábain megfeszülő izmok és jóllakott, kerek pocakján a köldök ábrázolása, illetve a kitartó erőlködés feszült, gúlás, csavart-spirális kompozícióban történő megjelenítése.

Boéthosz: Libával birkózó kisfiú

A Tövishúzó fiú összpontosító alakja sem a görög embereszmény egyszerű, nemes, méltóságteljes voltát tükrözi, a végtagok elhelyezése is távol van a nyugalom és a mozgás ellentét összhangba rendező kontraposzttól, amely szintén az emberkép tükrözésének egy eszköze volt s legelőször talán a kritioszi Kurosznál érhető tetten. A szerelem, a szexuális vágy istenének, Erósznak az ábrázolásai ráadásul közel hozzák egymáshoz a gyermekiséget és az isteniséget egy-egy életszerű ábrázolásban. Azért is érdekesek egyébként ezek az ábrázolások, mert a gyermekies vonások ábrázolásának hosszú középkori cezúrája után még a reneszánszban is olykor azzal kell szembesülnünk, hogy a gyermeket olykor még felnőttes arányokkal vagy arckifejezésekkel ábrázolják (Brueghel: Gyermekjátékok, 1560), mindenesetre természetesen Leonardo és Raffaello ábrázolásainál ez nem így van (Raffello: Esterházy Madonna, Leonardo: Madonna harmadmagával).

Tövishúzó fiú

Kérdés az, hogy ha a görögök már korábban felismerték a sajátosan gyermeki vonásokat, mint ahogyan a játék jelentőségét is a törvények megértése, tanulása szempontjából, akkor mindezt miért csak most ábrázolják a művészek. Erre az a magyarázat adható, hogy a nagy ideálok és bizonyosságok hanyatlásával az ember és a művész figyelme egyaránt a pillanatnyiság és az érzékiség felé fordul. Felértékelődik minden, ami hús-vér, eleven, szenvedélyes, felértékelődnek az élet közvetlenül érzékelhető aspektusai. Ennek közvetlenül gyermekszemlélet-történeti tanulsága az, hogy a gyermekfelfogás maga életszerűbbé, közvetlenebbé vált s nem annyira a nagy eszmények felől közelítették már meg gyermekeiket az emberek.

Következtethetünk talán a gyermekszemléletre a kor erényeiből is, ha feltételezzük, hogy azok a nevelési célnak alávetett eszközök, a nevelési cél pedig az ember- és gyermekeszményből következik. Ebben a korban a régi erkölcsi eszményekhez (derekasság – bátorság, erkölcsi kiválóság, igazságosság, jámborság, mértékletesség, bölcsesség) olyan újabb követelmények járultak, mint a nagylelkűség, jóság, jóindulat, szelídség, emberbaráti gondolkodás. Ugyanakkor következtethetnénk az e korban népszerű filozófiai magyarázatok felől is a gyermekkép és a gyermekfelfogás viszonyára; Epikurosz például a gyönyörök mértékletes keresését és ugyanakkor a teljes nyugalom tanát hirdeti, míg a cinikusok konvencióellenességet, a sztoikusok pedig a végletekig vitt apatheiát.


IRODALOM


Boardman, John: Görög művészet. Budapest, Glória, 2007
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Veszprém, Iskolakultúra, 2009
Szilágyi János György: Görög művészet a hellenisztikus korszakban. Budapest, Gondolat (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata), 1959


MEGJEGYZÉS

[1] Hermész: Zeusz és Maja nimfa gyermeke, az istenek hírnöke a görög mitológiában. Ez volt legfontosabb rangja, de emellett ő volt a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, irodalom, az atlétika és a tolvajok védelmezője. Dionüszosz: a bor és mámor megtestesítője, aki értett a mezőgazdasághoz és termékenységet is hozhatott. Ő volt a görög színjátszás patrónusa is.[2] Erósz: a szerelem és a szexuális vágy istene.

A bejegyzés trackback címe:

https://gyermekkep.blog.hu/api/trackback/id/tr997622798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása