Gyermekábrázolás az ókori szobrászatban
A gyermekkor ábrázolása már az ókori Egyiptom szobrászatában megjelent, mégpedig az anya-gyermek kapcsolat kontextusában, összefüggésben az anyaság tiszteletével (ld. „Aní intelmei”)[1], illetve Ízisz istennő kultuszával. A szobrok architektonikus felépítése, hierarchizált ábrázolásmódja, szimmetrikus, frontális szerkesztése időtlenséget és szertartásosságot suggallnak, miközben a hétköznapok szigorú szellemi rendjét tükrözik („Ihat-Hathor papnő anyjával, Hotepheresszel” [mészkőrelief], Kr.e. 2400 k.; „II. Pepi király mint kisfiú, anyja, Anhszeszmeriré ölében” [alabástromszobor, 38 cm, Szakkarából] Kr.e. 2200 k.) (Wenig, 1967, 11-28. o.; Pukánszky, 2004a, 334. o.). Ugyanakkor a Középbirodalom idejéből már ismerünk bensőségesebb ábrázolásokat is, melyek mintegy megelőlegezik a „Madonna Lactans” képtípust („Kisfiút szoptató asszony” [réz, 12 cm], Kr.e. 1900-1800 k.; „Szebekhnat hercegnő gyermekét szoptatja” [réz, 9,5 cm], Kr.e. 1900-1800 k.). A későkorban népszerűvé váló „szoptató anya” jeleneteken még Ízisz istennő szoptatja a gyermek Hóruszt, de Mária tiszteletének hivatalossá válása fokozatosan háttérbe szorította Íziszt, a kopt művészetben közvetlenül is megjelent a „Maria Iactans” motívuma („A szoptató Istenanya” [mészkő, 55 cm, Medinet-el-Fajúnból], Kr.u. V-VI. sz.), óriásivá növelve az egész emberiséget oltalmazó, önmagát az emberek jólétének áldozó „Istenanya” mítoszát (Wenig, 1967, 11-28. o.).
Bár már az archaikus egyiptomi művészetben megjelent a gyermek ábrázolása anyja oldalán („Asszony gyermekkel” [elefántcsont, 7,5 cm], Kr.e. 3500 k.), a gyermekkor önmagában, önmagáért történő ábrázolásával csak a hellenisztikus szobrászatban találkozunk gyakrabban. E korban már jellemzővé vált az univerzális gyermeklétmotívumok minden tartományának megjelenítése, érzékeltetve a gyermekkor minőségileg különböző voltát. Ez a klasszikus görög kor nagy ideáljainak, bizonyosságainak hanyatlásával, a kalokagathia eszményének képlékennyé válásával magyarázható, minek nyomán a figyelem a pillanatnyiság és az emberi élet érzéki aspektusainak megelevenítése felé fordult, tehát felértékelődött mindaz, ami hús-vér, eleven, szenvedélyes. Immár nem a nagy eszmények felől közelítették meg a gyermekkort, hanem annak „természetrajza” felől, megjelenítve minden báját és esetlegességét. Mindennek nyomán a harmónia és a kontraposzt helyét a szenvedélyes, mozgalmas ábrázolásmód vette át; a „Tövishúzó fiú” összpontosító alakja sem a görög embereszmény egyszerű, nemes, méltóságteljes voltát tükrözi már. A gyermeket a rá jellemző arányokkal, mozdulatokkal és arckifejezésekkel formálták meg (Boardman, 2007). Boéthosz „Libával birkozó kisfiú” c. szobrán jól megfigyelhetőek a gyermek hurkás lábain megfeszülő izmok és jóllakott, kerek pocakján a köldök ábrázolása, illetve a kitartó erőlködés feszült, gúlás, csavart-spirális kompozícióban történő megjelenítése. A jelenség mögött felfedezhető a gyönyörök mértékletes keresését megcélzó epikureizmus hatása is, illetve az új erkölcsök (nagylelkűség, szelídség, emberbarátiság) megjelenése a klasszikus erkölcsök mellett (Hofmann, 2009, 58-75. o.).
Gyermekreprezentáció a reneszánsztól a XVIII. századig
A középkorban a gyermekábrázolás úgyszólván ismeretlen volt, a gyermekek jobbára felnőtt férfiként kerültek megjelenítésre; ezt láthatjuk például egy XI. századi, Ottó-kori miniatúrán is (Ariés, 1987, 37. o.). A gyermektestnek a maga valójában való megjelenítése a trecento korszakában kezdett kialakulni, méghozzá gyermekformájú angyalok, illetve a gyermek Jézus képében (Ariés, 1987), ám eleinte még csak az anatómiai-fiziognómiai hűség vált jellemzővé. Később vált gyakorlattá az antropológiai, lélektani sajátosságok megjelenítése is, a gyermeki játéktevékenységek, a gyermekcsoporti interakciók, illetve a gyermekre irányuló nevelési-gondozási tevékenységek ábrázolása (Eörsi, 1997, 35-45. o.). Ez a folyamat szerves részét képezte a gyermek egyenjogúsításának.
A gyermeki sajátosságok megjelenítésének középkori cezúráját követően a reneszánsz korában már jellemzővé vált a hús-vér gyermekek megjelenítése a maga játékosságával, izgatottságával és kíváncsiságával, sőt, az anyai szeretet is megjelenik (Endrődy-Nagy, 2015, 217-220. o.). Azonban roppant jellemző volt a gyermekek reprezentációs célú ábrázolása, gondolva itt pl. Domenico Ghirlandaio (1449-1494) „Francesco Sassetti bíboros és fia, Teodoro” c. festményére (1488 k.), amelyen háttérbe szorulnak a gyermekélet sajátosságai, s előtérbe kerülnek a „kicsinyített felnőtt” képére utaló vonások. Ezt a benyomást keltik a kép olyan jellemzői, mint amilyen a frontális beállítás, a gyermek apja (mint tekintélyszemély) felé irányuló, csodáló tekintete, az aszimmetrikus felnőtt-gyermek viszony (ld. az apa baloldalon történő elhelyezése). Ezzel szemben megint csak a gyermeklét univerzális motívumait ismerhetjük fel a „Nagyapa és unokája” c. festmény (1490) gyermekalakján (S. Nagy, é. n.).
Mindenesetre az a fent idézett kutatások képanyagának átvizsgálása után is szembetűnő, hogy ha a gyermeklélektani sajátosságok hellyel-közzel meg is jelentek a műveken, a gyermeki öntevékenység és a gyermeki spontán kívánságok megjelenítése már meglehetősen ritka volt. A gyermek egészen a 19. századig elsősorban bibliai, mitológiai jelenetek szereplőjeként vagy reprezentációs céllal került megfestésre; gyakori volt pl. az uralkodó vagy nemesi családok gyermekeinek ábrázolása szociokulturális környezetére vagy későbbi szerepkörére utaló ruházatának, testhasználati jellemzőinek és tárgyi-fizikai környezetének kihangsúlyozásával (Jan Claesz: „Hatéves kislány portréja”, 1594; Alessandro Vitali [1580-1630]: „Frederico, Urbino hercege másfél éves korában”, 1606 [Detroit Institute of Arts, 741 x 1100 cm]; Velázquez: „Margarita Teresa infánsnő”, 1650 k.).
Parasztgyerekek ábrázolásával is találkozunk ugyan, de jobbára szatirikus célzattal (ld. Pieter Bruegel: „Parasztlakodalom”, 1568; „Gyernekjátékok”, 1560 – Endrődy-Nagy, 2010, 140-143. o.), illetve találunk önfeledten mulatozó családokról készült ábrázolásokat is, ugyancsak szatirikus, ám egyszersmind parabolisztikus célzattal (ld. Jan Steen: „Vidám társaság”, 1673-1675; „Asztali áldás”, 1667-1671 – Szabó, 2014, 109-120. o.), erkölcsi figyelmeztető szándékkal, az „öröklés vagy nevelés” vitáját kísérendő, gyakran a lükurgoszi anekdotával való párhuzam előtérbe emelésével. A felvilágosodás korszakában elterjedté váltak az olyan, didaktikus, tanító célzatú képek is, mint amilyenek Conrad Meyer („Zehen Jahr”, 1765 – Szabó, 2014, 118. o.) képei, melyek a pietizmus hatásáról tanúskodnak, vagy éppen Jean-Baptiste Greuze („Atyai átok”, 1765) ábrázolásai, melyek a „józan ész” kultuszából levezetett puritán etika diadaláról, illetve a patriarchális család diadaláról tanúskodnak (Pukánszky, 2004b), némi szentimentalizmussal elegy módon.
Mindazonáltal a XVII-XVIII. században találunk példát arra is, amikor már a gyermek nem „kicsinyített felnőttként”, nem a szereppredesztináció alanyaként jelent meg, hanem minőségileg különböző lényként, aki életkori sajátosságaiból fakadóan sajátos problémákkal és tapasztalatszerzési formákkal rendelkezik. Bartolomé-Esteban Murillo (Angulo Iñiguez, 1962, 347. o.; 360. o.) pl. játszó, kockázó és gyümölcsöt evő szegénygyermekeket, csavargó kölyköket ábrázolt, a francia zsánerpiktúra megteremtőjeként ismert Jean-Baptiste Siméon Chardin „Mosónő” című képén pedig egészen elmerült a gyermekek lelki életének tanulmányozásában, s ő fejlesztette ki a gyermekszoba-ábrázolás hagyományát is (Garas, 1963). Képein megjelenik a szorgalmas, hallgatag munkásasszony ideálja, a családot oltalmazó, szűzies anya eszménye és a támogató-elfogadó nevelői attitűd, illetve a szeretetetre méltó, ártatlan gyermek alakja, aki anyja elválaszthatatlan „tartozékaként” jelenik meg annak oldalán. Azonban a gyermekségélmény közvetítésére való törekvés csak a 19. században vált jellemzővé, addig a gyermek jobbára a későbbi szerepkörére való treníroztatással szoros összefüggésben, „kicsinyített felnőttként” került ábrázolásra.
Gyermekábrázolás a 19. század festészetében
A 19. századtól a képi ábrázolás gyakorlatából mindinkább eltűntek a merev ikonográfiai kategóriák és tematikai kánonok, hogy a megszokott akadémikus ábrázolási konvenciók és doktrínák helyét fokozatosan átvegye a törekvés a jelenvaló társadalom belső viszonyainak rögzítésére. Már Hegel is hangoztatta, hogy a művész saját korához tartozik, annak erkölcsei és szokásai szerint él, s a közvetlenül megmutatkozó valóság jelenségeivel kíván kapcsolatba lépni. Ezért aztán a kortársak elvetették a mitológiát, a történeti emlékek felidézésének képalkotói módszerét, a klasszikus szabályok megszokott szépségideálját, deduktív logikáját (De Micheli, 1969, 11. o.). Így válhatott mind elterjedtebbé és felszabadultabbá az életképfestészet és a csendéletfestészet, s e műfajok aztán alkalmat adtak a hétköznapi történések közvetlen megjelenítésének. A század folyamán a képi ábrázolási gyakorlat mind gyorsabban felszabadult a művészet örök gátlásai, s egyszersmind a transzcendencia fennhatósága alól, hogy a modern festészet földi témái váljanak jellemzővé (Tuffelli, 2001, 50-55. o.; Sturgis, 2003, 192-217. o.). Ilyen téma volt a parasztok és a munkások élete, a városi élet forgataga, de a családi élet és a gyermekkor is. A képeken a gyermek már nem a szereppredesztináció jelenségkörével és a „kicsinyített felnőtt” képével összefonódva került megörökítésre, sokkal inkább a gyermeklét univerzális jegyeinek megjelenítésére való törekvés vált jellemzővé.
A gyermekkor legkülönbözőbb témái és vetületei kezdték foglalkoztatni a művészeket az anya-gyermek kapcsolattól (Honoré Daumier, Mary Cassatt) a gyermeki játéktevékenységen keresztül egészen a gyermek antropológiai jegyeinek puszta megjelenítéséig (Wilhelm Schütze, Fritz von Uhde, Max Liebermann (Abrams, 1981, 34-35. o.), Albert Anker, Albert Edelfelt). Az új művészek vásznain megjelent a gyermekszegénység és a gyermekmunka témaköre is, mindenesetre az ábrázolt gyermekeknek immár saját sorsuk van, saját nehézségeik és örömeik vannak és jellemzően gyermeki sajátságaik – a gyermek többé-kevésbé a maga konkrétságában jelenik meg. Bár gyakran áthatotta a műveket egyfajta szociográfiai irányultság, illetve a társadalmi rétegjellemzők érzékeltetésére való törekvés (Honoré Daumier, Jules Bastien-Lepage, Fritz von Uhde), sokan voltak azok is, akik a gyermeket önmagáért, a maga gyermeki valójában igyekeztek ábrázolni (Max Liebermann, Albert Anker).
A századvég gyermeábrázolási gyakorlatában megfigyelhetjük olyan pedagógiai irányzatok előszelét is, mint amilyen a gyermektanulmányi mozgalom, a funkcionalizmus vagy a reformpedagógia (vö. Mikonya, 2008). Beszélhetünk a rousseau-i, de a herbarti gondolatok áthallásáról is, hiszen míg Rousseau (1978) hatására jellemzővé vált a pólyázás elhagyása, közvetlenebbé lett az anya-gyermek kapcsolat, addig Herbart hatására a gyermek mintegy „a jövő zálogaként”, katonájaként, a nemzeti folytonosság letéteményeseként jelent meg a műveken (Pukánszky, 2004b). E képeken kitűnik, a felnőtt környezet már fölismeri a gyermekkor sajátosságait és igyekszik azokhoz igazítani a nevelés gyakorlatát is. Az anyakép formálódásának szempontjából érdemes megemlíteni Pestalozzi nevét is, hiszen – ha áttételesen is – az ő gondolatai ismerhetők fel számos képen: kitapintható tehát a családját oltalmazó, védő, gondoskodó anya képe, aki a puritán polgár ideálját közvetíti gyermekei felé, s aki mikro-környezetén keresztül képes megjobbítani a világot. Az anyaábrázolás e típusa kapcsán beszélhetünk a parasztmadonna típusáról is (Amédée Guerard, Honoré Daumier, Fényes Adolf).
A század második felében a családi kapcsolatok ábrázolása is jellemzővé vált (Albert Anker, Giovanni Sandrucci), hiszen e korban felértékelődtek a rokonsági kötelékek. A nagyszülők sok mindenben segítettek asszonylányaiknak, így a gyermeknevelésben is. Míg a férj dolgozott, az asszonyok gyakran a háztartás-vezetés teendőivel voltak elfoglalva, az ő szerepkörük tehát az anyaságban és az otthonteremtésben ragadható meg (P. Mckay – D. Hill – Buckler, 1987, 782-783. o.; vö. Pollock, 1998, 176-210. o. és Pukánszky, 2004a, 389-391. o.).
A realista és a naturalista festők ábrázolásain (Honoré Daumier, Gustave Courbet, Jules Bastien-Lebage) ugyan gyakran a társadalmi rétegjellemzők által meghatározott gyermekkorral találkozunk, ám az 1880-as, 1890-es évektől fogva – például német, angol és francia földön – már mind nagyobb hangsúly került a gyermeklélektani aspektusokra (Liebermann, Anker). Gyakran találunk példát gyermeki játéktevékenység megjelenítésére is (Fritz von Uhde: Játszó gyermek, Albert Anker: Lány dominóval – ld. funkcionalizmus). Ezzel szemben Magyarországon, különösen az alföldi iskola körében, a paraszti élet rendjének alávetett, a munkában helytálló parasztgyerekeket ábrázolása vált hangsúlyossá.
Bibliográfia
Abrams, Harry N.: German masters of the nineteenth century: paintings and drawings from the Federal Republic of Germany. New York, The Metropolitan Museom of Art, 1981.
Angulo Iñiguez, Diego: Historia del Arte. Madrid II., Distribuidor E. I. S. A., 1962.
Ariés, Philippe: Gyermek, család, halál. Tanulmányok. Budapest, Gondolat, 1987.
Eörsi Anna: Deus in figura pueri. A gyermek Jézus a középkori és a reneszánsz művészetben. Pannonhalmi Szemle. 1997/V. sz. 35-45. o.
Hoffmann Zsuzsanna: Antik nevelés. Veszprém, Iskolakultúra, 2009
Micheli, Mario De: Az avantgardizmus. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1977.
McKay, John – D. Hill, Bennett – Buckler, John: A History of Western Society. Volume II: From Absolutism to the Present. Boston, Houghton Mifflin Company, 1987
Pollock, Linda: A gyermekekkel kapcsolatos attitűdök. In: Vajda Zsuzsanna – Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története – szöveggyűjtemény. Budapest, Eötvös József Kiadó, 1998. 176-210. o.
Pukánszky Béla (2004a): A nőnevelés évezredei. In: Németh András és Pukánszky Béla: A pedagógia problématörténete. Budapest, Gondolat, 2004a. 331-398. o.
Pukánszky Béla (2004b): Fejezetek a gyermekkor és a családi nevelés történetéből. In: Németh András és Pukánszky Béla: A pedagógia problématörténete. Budapest, Gondolat, 2004b. 259-330. o.
S. Nagy Katalin: Domenico Ghirlandaio: Nagyapa az unokájával. Arnolfini Szalon, 2013. március. http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/snk-domenico-ghirlandaio-nagyapa-az-unokajaval/.
Sturgis, Alexander (főszerk.): A festészet titkai. Budapest, Glória Kiadó, 2003.
Tuffelli, Nicole: A XIX. század művészete. Budapest, Helikon Kiadó, 2001.
Wenig, Steffen: A nő az ókori Egyiptomban. Corvina Kiadó, 1967
[1] „Kétszerezd meg a kenyeret, melyet anyádtól kaptál, / Hordozd őt, ahogy ő is hordozott. / Sok gondja-baja volt veled. […] / Nyakában hordott, / három évig volt melle a szádban. / Nem fintorgott az ürülékedtől, / és nem mondta: Hát ezzel mit tegyek?” (részletek „Aní intelmeiből”; Wenig, 1967, 17-28. o.)
